Folytatjuk blogposzt sorozatunkat, melyben különböző területek szakértői osztják meg velünk gondolataikat a Bánkitó Fesztivál idei témájával kapcsolatban, ami nem más, mint az adaptáció. Ahogy a fesztiválon, úgy az azt megelőző időszakban is fontosnak tartjuk, hogy a szűkebb és tágabb környezetünket feszítő témákról gondolkodjunk, beszélgessünk, és ezt veletek is megosszuk.

Éber Márk Áron, szociológus sorait olvashatjuk:

“Az adaptáció (alkalmazkodás) sohasem eseményt, hanem minden esetben folyamatot jelöl, jellemzően az emberi-társas viselkedés megváltoz(tat)ását, átalakulását-átalakítását jelenti. A szociológiában viszonylag marginális fogalom, a szociálpszichológiában gyakrabban előfordul. Különféle egységek (egyének, családok, háztartások, csoportok közösségek, társadalmak) alkalmazkodását jelöli a megváltozó körülményekhez. Ez jelentheti a külső, környezeti feltételek megváltozását, amihez adaptálódni kell (pl. külső sokk, válság) és jelenthet alkalmazkodást megváltozó belső feltételekhez is (pl. csoporton vagy közösségen belüli konfliktus, viszály, haláleset vagy új tagok belépése). Az evolúcióelméletre építő szociológiaelméleteken belül időről-időre fellángolt a vita, hogy mekkora a szerepe az adaptációnak. Vannak olyan álláspontok, ami szerint amit alkalmazkodásnak nevezhetnénk, az pusztán a variáció–szelekció–stabilizáció eredménye, tehát nem valamiféle tudatos, viselkedésbeli alkalmazkodás (vagy tervezés) eredménye, hanem annak terméke, hogy a sokféleségből (variáció) egyes változatok kiszűrődnek és kihullanak (kiszelektálódnak), míg más változatok megmaradnak és fennmaradnak (szelekció és stabilizáció). Az adaptáció e személytelen mechanizmusok eredménye, nem pedig az egyes egyének vagy csoportok erénye, sajátos alkalmazkodási képességének vagy rátermettségének bizonyítéka (“survival of the fittest”). Ennek ellenére az alkalmazkodás ilyen értelmezése (ami szerint a siker, a fennmaradás, a túlélés a jobban alkalmazkodó szervezet rátermettségének, alkalmasságának bizonyítéka is egyben), máig erkölcsi, politikai és társadalomelméleti viták tétje. Az evolúcióelméletet is felhasználó strukturális funkcionalista szociológiában (ami fénykorát a második világháború után, az Egyesült Államokban élte, különösen Talcott Parsons munkássága nyomán) az adaptáció az az egyik szükségképpen ellátandó funkció, ami az adott (al)rendszer fennmaradásához szükséges. Parsonsnál ez az AGIL-séma egyik eleme: az “A” mint adaptációs funkció a(z) (al)rendszer (számára adott) külső környezeti feltételeihez történő alkalmazkodásának biztosításáért felel. Ez az elméleti irányzat, ill. ez a fogalom mára azonban marginálissá vált a szociológián belül.”

Éber Márk Áron