A Bánkitó Fesztivál idei témája az adaptáció – ahogy a fesztiválon, úgy az azt megelőző időszakban is fontosnak tartjuk, hogy a szűkebb és tágabb környezetünket feszítő témákról gondolkodjunk, beszélgessünk, és ezt veletek is megosszuk. Arra kértünk különböző területekről érkező szakértőket, hogy fejtsék ki, mit jelent az ő olvasatukban az adaptáció.
Blogsorozatunk első részében Kiss Kata Dóra társadalomtudós írását olvashatjátok.
“Arról kérdeztek, mit jelent számomra, pontosabban szakterületem számára az „adaptáció” kifejezés. Bevallom, mikor ezt a szót hallom, elsőként valamilyen sci-fi szcenárió ugrik be. Például: túlélők egy kis csoportja igyekszik alkalmazkodni az emberi tevékenység által lakhatatlanná vált bolygó új viszonyaihoz. Vagy: a megmaradt emberiség űrgályán érkezik egy korábban ismeretlen bolygóra, ahol példa nélküli környezeti viszonyokhoz kell alkalmazkodnia az életben maradás érdekében. A cím pedig valami ilyesmi lenne: Adaptáció.
Valójában az ökofeminista gondolkodás és a sci-fi műfaja nagyon is közeli rokonságot mutat. Az irányzat alapvető célkitűzése a nemek, a környezet és a társadalmi igazságosság közötti összefüggések megértése. A társadalmi igazságosság vagy éppen igazságtalanság láthatatlan struktúráit azonban még ember-ember közt is hihetetlenül nehéz közérthetővé tenni, nemhogy az emberi és nem-emberi létezők közt. Donna Haraway – aki alapjaiban határozta meg az ökofeminista filozófiákat – talán épp ezért demonstrálta gondolatait előszeretettel a tudományos-fantasztikus műfajból vett toposzokkal. Haraway a ‘70-es és ‘80-as évek klasszikusain keresztül mutatott rá arra, hogy az emberétől eltérő életformák is lehetnek értelmesek, még akkor is, ha azok saját logikánk felől értelmezhetetlenek. Sőt, a nem-emberi életformák nem egyszerűen értelmesek, de nélkülözhetetlen részei annak a hálózatnak, melyet a földről nézve bioszférának nevezhetünk, s amely eddigi tudásunk szerint az egyetlen alkalmas közeg az élet fenntartására.
Utólag visszagondolva, lehetséges, hogy a fikció középpontba helyezése sem segített, mindenesetre tény, hogy az ökofeminizmus képviselőit hosszú ideig még saját elvtársaik, a feministák sem vették túlzottan komolyan. A „majd foglalkozunk az őserdőkkel, ha minimalizáltuk az emberi szenvedést” típusú kijelentések évtizedekre söpörték le a gondolkodásmód létjogosultságát, mintha ember és környezete szenvedése elkülöníthető lenne, a szenvedés mértékét pedig hierarchizálni lehetne az elszenvedő alany státusza alapján. A fenti mondat hamisságára sajnos végül nem a józan ész, hanem a manapság már a bőrünkön érezhető válságok mutattak rá.
Mint az mára kiderült, a gazdasági termelékenység növekedése a hőmérséklet növekedésével jár együtt, ennek következménye pedig a tengerek szintjének növekedése. Mindez világszerte egyre gyakoribbá és súlyosabbá teszi a természeti katasztrófákat. A hőmérséklet megnövekedésével ugyancsak együtt járó aszályok, légszennyezettség vagy járványok ezzel egy időben további gazdasági és társadalmi válságokat egész láncolatát eredményezi. Épp ezért a 21. században az emberiség előtt álló legfontosabb kihívás az alkalmazkodás az emberi tevékenység által visszafordíthatatlanul megváltozott éghajlathoz és környezeti feltételekhez.
Az ökológiai válságra adott leggyakoribb válaszok a tudományos és technológiai fejlődésben látják a az alkalmazkodás kulcsát. S habár az olyan modern messiások mint Elon Musk vagy Jeff Bezos igyekeznek az emberiség megmentőiként beállítani magukat, a legmodernebb eszközök is hatástalannak bizonyulnak, ha a megoldási stratégiák kidolgozásakor figyelmen kívül hagyjuk a válság mögött meghúzódó társadalmi és kulturális dimenziót. Az elektromos autók vagy a szárazságtűrő növények kifejlesztése természetesen nem hiábavaló erőfeszítés, ám önmagukban mit sem érnek. Az adaptáció ugyanis nem semleges folyamat. Annak stratégiáit azok a társadalmi, gazdasági és politikai rendszerek alakítják, amelyekben zajlanak, így azok gyengíthetik, de erősíthetik is az egyenlőtlenség öröklött mintáit.
Ezen a ponton válik érthetővé igazán az ökofeminizmus egyik legfontosabb alapelve, az hogy nem tudjuk megoldani a környezeti problémákat az azokat megalapozó társadalmi és kulturális rendszerek megváltoztatása nélkül. Éppen ezért az elmélet igyekszik hidat építeni az ökológiai és társadalmi válságok közt, a marginalizált embercsoportok perspektívájából. Legfontosabb felismerése, hogy az éghajlatváltozás és annak ökológiai következményei a természet regenerálódásmentes kizsákmányolásából ered, ami összefüggésben áll egyes társadalmi csoportok rendszerszintű kizsákmányolásával is. Az elmúlt 150 évben ember és környezete kapcsolatát ugyanis a kapitalista gazdasági termelés határozta meg. A folyók, erdők és hegyek a piac szempontjából mind csak puszta nyersanyagok, amik arra szolgálnak, hogy az ember (ki)használja őket, épp úgy, ahogy az első embereknek kínálkozott fel a Bibliai Paradicsom.
Felmerülhet a kérdés, vajon hogyan kapcsolódik össze az ökológiai válság a társadalom egyes rétegeivel, azaz tulajdonképpen hol van a feminizmus az ökofeminizmusban. A gazdaság szempontjából a nők, az elszegényedő társadalmi rétegek vagy a periféria országainak lakóinak munkája hasonlóan kizsákmányolható erőforrásként szolgálnak mint a természet. Ami a fenti társadalmi csoportokat és a környezeti erőforrásokat összeköti az éppen az általuk végzett, úgynevezett láthatatlan munka. A láthatatlan- vagy reproduktív munka a háztartások vagy közösségek fizikai, érzelmi és társadalmi jólétét biztosító munkákat jelenti. Ide tartozik a főzés, takarítás, gyermeknevelés, idősgondozás, azaz minden gondoskodással járó feladat, ami elengedhetetlen az emberi élet fenntartásához és továbbadásához.
Ezek azok a munkák, melyeket elsősorban a nők végeznek, s mivel bérezés nem jár értük természetesnek tekintettek, társadalmi megbecsültségük ezért igen alacsony. Bérezés hiányában a fenti munkák jelentős gazdasági többletet biztosítanak a kapitalista termelésnek. Egy 2020-ban közreadott felmérés szerint globálisan a nők naponta 12,5 milliárd munkaórát töltenek a már fent említett fizetés nélküli munkákkal, ezzel folyamatosan újratermelik a munkaerőt, munkájukból azonban mások profitálnak. Ugyanez igaz a centrumhoz képest periféria országok lakóinak olcsó bérmunkájára és a környezeti erőforrások használatára is. Az ökológiai válság és a hozzá kapcsolódó gazdasági és gondoskodási válság az élet fenntartására szolgáló emberi és nem-emberi erőforrások fékek nélküli használatának következménye. A valódi változáshoz tehát olyan alkalmazkodási stratégiákat kell kidolgoznunk, melyek szem előtt tartják a reproduktív munkák és az azokat végzők fontosságát.
Ahhoz, hogy igazságosabb kapcsolat alakuljon ki ember és környezete közt, elengedhetetlen, hogy reflektáljunk a minket körülvevő egyenlőtlen társadalmi viszonyokra is a láthatatlan munka láthatóvá tételével! A gyakorlatban ez jelentheti az olyan politikai beavatkozásokat, melyek a marginalizált csoportok igényeit helyezik előtérbe és biztosítják részvételüket a döntéshozatali folyamatokban; az olyan megoldási stratégiákat, melyekben a hagyományos tudás a tudományos szakértelemmel ötvöződik; vagy épp a létfenntartásunkat biztosító környezeti erőforrások védelmét és megőrzését. Ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk folyamatosan változó életkörülményeinkhez egy nagyobb ökoszisztéma részeiként és nem birtoklóiként kell tudnunk látni magunkat. Mindez segíthet olyan alkalmazkodási stratégiák létrehozásában, melyek nemcsak az éghajlatváltozás hatásaitól védenek meg minket, hanem segítenek igazságosabb és ellenállóbb emberi közösségek kiépítésében is. Persze ez egyelőre még csak science-fiction… “
A témról bővebben itt olvashatsz: http://tranzitblog.hu/vissza-a-termeszethez-az-okologiai-valsag-feminista-olvasata/
Kövess minket Facebookon, Instán és TikTokon, hogy időben értesülj a legújabb blogbejegyzésekről és a Bánkitó programjairól!